• Tudatosan készültél a színészi pályára?
    Gyerekkorom óta erre vágytam. Már egészen fiatalon imádtam bohóckodni, szerepelni. Emlékszem, valamennyi családi összejövetelen énekeltem, verseltem a rokonoknak, és nem múlhatott úgy el egyetlen óvodai, iskolai rendezvény, hogy ne álltam volna a pódiumon.
• A szüleid támogatták a törekvésedet?
    A legmesszebbmenőkig. Édesanyám segítsége nélkül valószínűleg nem debütálhattam volna 12 évesen egy lekvárreklámban. Aztán az egyik szerepajánlatot kaptam a másik után, és anyukám volt az, aki a legtöbb hasznos tanácsot adta: ő segített rávilágítani, hogy melyiket érdemes elvállalnom, melyiket nem. Nélküle nem boldogultam volna. Ráadásul rendkívül következetesen nevelt, nem engedte azt sem, hogy otthagyjam az iskolát a szerepek kedvéért.
• Ez volt a színjátszás feltétele?
    Igen. De sohasem gondolkodtam azon, hogy véget vessek a tanulmányaimnak, mert szerencsére könnyen megjegyeztem az anyagot, így a munka nem ment a tanulás rovására.
• A tanáraid nem kivételeztek veled?
     Nem. Ugyanúgy kellett teljesítenem, mint az osztálytársaimnak.
• A barátaid nem kérték, hogy mutasd be őket sorozatbeli partnereidnek?
     Nem, de odavoltak Diego Ramosért. Így azokon a napokon, amikor kevés jelenetem volt, elkísértek a forgatásra.
• A középiskola befejezése után nem gondoltál arra, hogy továbbtanulj?
     Dehogynem. Pszihológiát hallgattam. Két tantárgyam hiányzik a tanulmányaim befejezéséhez, csak most nincs időm arra, hogy ezzel foglalkozzam.
• Miért éppen a lélektant választottad?
     Édesanyám gyógypedagógus, ezért rengeteg hasonló témájú könyv sorakozott a polcainkon, és előszeretettel lapozgattam azokat. Ráadásul mindig is érdekelt, hogy mi motiválja az emberek cselekedeteit, mert úgy gondolom, minden helyzetnek megvan a magyarázata, és a gyerekkor eseményei hatással vannak a felnőttek viselkedésére.
• A te életedben történt valami, ami nyomott hagyott benned?
     Tény, hogy a szüleim hétéves koromban elváltak, de ez nem sorolható a maradandó élmények közé.
• Hogyhogy?
    Több okot tudnék említeni. Egyrészt mindig azt mondtam, hogy jobb így, mert külön legalább boldogok lehetnek, és nem őrlik fel egymás idegeit. Másrészt, egészen fiatal voltam, amikor mindez történt, tehát számomra ez az állapot vált természetessé.
• Tehát az édesanyáddal és a testvéreddel nőttél fel.
    Igen. Olyan számomra, mintha az anyám és a nővérem lenne a barátnőm.
• Édesapáddal is jó a kapcsolatot ápoltál?
    Nem mondhatnám. A válás után Cordobába költözött ezért meglehetősen kevés időt töltöttünk együtt.
• Úgy tudom, 1999-ben meghalt. Nagyon megrendített?
    Borzasztóan. Nagyon fájt, az egész életemre rányomta a bélyeget.
• A kamerák előtt viszont mindig vidámnak látszol. Az életben sincs másként?
     Előfordult, hogy lehangoltnak érzem magam, de ezt az érzést meglehetősen gyorsan elhessegettem, mert nem szívesen adom át magam a melankóliának.Az vallom, hogy könnyebb nevetni, mint szomorkodni